A tavalyi évben már részt vettem különböző élménypedagógiás rendezvényeken, ezért izgatottan vártam az egy hetes tréninget. Azt hittem, nagyjából tudom, hogy mit várhatok. De tévedtem. Felnőttek között és azokkal az emberekkel, akikkel találkozhattam, teljesen más élmény volt. Minden pillanatát élveztem. Sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. Új emberekkel és helyzetekkel ismerkedtem meg. Az egyik legnagyobb ajándék önmagam jobb megismerése volt számomra. Megismerhettem képességeimet, esetleges korlátaimat, melyek egy részét sikerült legyőznöm.

A trénerek nagyon izgalmas feladatokat hoztak. A kedvenc feladataim az ügyességi és a kötéltechnikás feladatok voltak. Habár nem nagyon tudok olyat mondani, ami ne tetszett volna.

Először aggódtam, hogy milyen lesz ennyi felnőtt, „komoly ember" között lenni, hogy fogok majd teljesíteni, de ezzel kapcsolatban is kellemes meglepetés ért. Az első pillanattól elfogadtak, egyenlő félként kezeltek, és a meghallgatták a véleményemet, figyeltek rám. A csapat része voltam én is, akire ugyanolyan szükség volt egy feladat végrehajtásánál és kidolgozásánál, mint a többiekre.

A feladatok közül kiemelnék néhányat, amelyek valamiért fontosak voltak számomra.

A Alcatraz nevű játék azzal kezdődött, hogy elmondták a kerettörténetet:

„Rabok vagytok Alcatrazban. Ma azonban elérkezett a pillanat a szökésre. A két fa vagy fogas közé kifeszített kötél szimbolizálja azt a kerítésrészt, amely alul teljesen zárt, és ahol a csapat minden tagjának meg kell szöknie. A kerítés tetejében 10 000 volt van, így ahhoz hozzáérni azt jelenti, hogy a játékos meghalt, de visszamehet a börtön oldalra, és újra próbálkozhat. A feladat akkor van készen, ha mindenki meg-szökött, azaz a kerítés túlsó oldalára kerül."

A betartandó szabályok a következők voltak:

• Nagyon vigyázzon mindenki saját és társai testi épségére.

• Mielőtt valamilyen ugrást vagy emelést végrehajtanak, kérni kell a tréner engedélyét.

• Nem lehet a kötél alatt átbújni.

• A kerítés a valóságban folytatódik, nem lehet a kötél kifeszítésére szolgáló fába ka-paszkodni, nekitámaszkodni.

• Nem szabad a társakon kívül semmilyen már eszközt igénybe venni.

Azt hittem, nem fog sikerülni, mert voltak közöttünk kicsit testesebbek és gyengébbek, vékonyabbak, mint mondjuk én is. De elkezdtünk ötleteket mondani, és mindenki felvetett valami újat, amire a többiek nem gondoltak. Egy kis vita is kialakult, hogy kinek a megoldása lehet a jó, de amikor elkezdtük, akkor már mindenki csak arra figyelt, hogy senki ne sérüljön meg, és „ne hagyjunk hátra senkit". Meglepett, hogy milyen gyorsan és könnyen sikerült... az én erőmre is szükség volt, és mindent megtettem, hogy segítsek a csapatnak.

A finnek és angolok játék kerettörténetében Angliában a hotelben a turisták éppen alszanak, mikor egy földrengés következtében tűz üt ki a hotelben. Értenek ugyan angolul, de beszélni csak annyit tudnak igen/nem. Mivel megsérültek, nem tudnak menekülni, hangosan jajgatnak, hogy megtalálják őket. Az angoloknak az a feladatuk, hogy bemenjenek az égő hotelbe, ahol akkora a füst, hogy semmit nem látnak.

Én angol lettem, bekötötték a szememet, és a párommal a berendezett terembe vezettek. A feladatunk az volt, hogy „vakon", a finntől kérdezgetve találjuk meg az eszközöket, amikből a hordágy elkészíthető, majd készítsük el a hordágyat egy meghatározott módon, fektessük rá a sérültet, és vigyük is ki egy előre meghatározott pontig. Nagyon nehéz volt a korlátozott kommunikációval megérteni egymást. Mindenkinek volt egy elképzelése, és aszerint próbálta megoldani a feladatot. Emiatt sokan nem haladtak semmire, mert a finn folyamatosan tiltakozott. Sokat nevettünk közben, és azért mindenkit sikerült kimenteni. Számomra az volt a tanulság, hogy különösen veszélyhelyzetben mennyire fontos a kommunikáció, hogy odafigyeljünk a másikra, és ne csak a saját fejünkben lévő sablonok szerint gondolkodjunk, mert lehet, hogy ezzel veszélybe sodorjuk a másikat. Az is fontos, hogy megbizonyosodjunk róla, a másik valóban ezt érti-e, amit mi mondani akarunk neki, vagy félreértette, és egészen másfelé megyünk, mint gondoljuk.

A hét csúcspontja számomra, de szerintem a csapat minden tagja számára, a csütörtöki nap volt. Osztrák hegyimentő rendőrök segítségével ereszkedtünk le a szegedi telefontoronyból 55 méter magasságból. Amikor kedden ismertették a feladatot, akkor mindenkiben nagy szorongást keltett. Voltak, akik lelkesedtek, de voltak, akik azt mondták, ezt biztosan nem csinálják meg. A következő napon is sokszor felmerült, hogy meg merjük-e majd csinálni.

Szerencsére szerdán már megismerhettük jobban az osztrák rendőröket, akik alacsony kötéltechnikás feladatok során ismertettek meg bennünket az eszközökkel, és megtanultunk bízni bennük és az eszközökben is.

Aznap éjjel mindenki nyugtalanul aludt, de mégis izgatottam vártam a csütörtöki napot. Képes leszek rá?

A torony lábánál még magasabbnak látszott az 55 méter... feladták ránk a beülőket és a biztonsági sisakokat. Emlékszem, a torkomban dobogott a szívem, amikor a lifttel felfelé mentünk, még a kilátást sem tudtam élvezni, amikor kiléptünk a teraszra. Az előzetes megbeszélés szerint én ereszkedtem volna elsőnek. Bevallom, kicsit inamba szállt a bátorságom. De azután a többiekre néztem, és láttam, hogy bíznak bennem, ott vannak, és segítenek. Megölelgettek és összeszedtem magam. Harald, az egyik rendőr, mosolyogva bíztatott. Már nem adhattam fel! Odaléptem a korláthoz, és átléptem rajta. Nem is volt olyan szörnyű... azért amikor el kellett engedni a korlátot, és rábízni magam a kötélre és Haraldra, vettem egy nagy levegőt... De sikerült! Ott lógtam, elsőként a csapatból, az egész várost láttam... nem csuktam be a szemem, integettem a fentieknek, akik megtapsoltak. Nagyon jó érzés volt. Amikor földet értem, úgy éreztem, többre vagyok képes, mint amire gondoltam, és hogy milyen fontos volt a többiek bíztatása és a felelősség, hogy bíznak benne, hogy megcsinálom.

Az utolsó napon „főszereplővé" léptem elő.

A cityboud játék lényege, hogy a városban kell feladatokat végrehajtani. Ebben az esetben egy kiállítást kellett szervezni „híres szegediek" címmel. A lényeg azonban az volt, hogy én és a másik csapathoz beosztott kortárs segítő barátnőm egyszer csak eltűnünk. Vajon rájönnek-e a csapatok, hogy mindent félretéve bennünket kell megkeresni? Mi is kíváncsiak voltunk, hogy mit fognak csinálni, hiszen nagyon megszerettük egymást az egy hét alatt. Reméltem, hogy leszünk annyira fontosak, hogy elkezdenek keresni.

Már az eltűnés sem volt könnyű, annyira figyeltek rám. De végül megléptem... A trénerekkel folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, miközben a megbeszélt helyen, a kiindulási ponton vártuk, hogy megtaláljanak. Hiába... egészen elszomorodtunk. Amikor letelt a megadott idő, elindultunk vissza a tréning helyszínére. És akkor... a buszmegállóban ránk találtak! Úgy örültek nekünk, mintha kincset leltek volna. Hihetetlen érzés volt. Mi meg azt hittünk, nem is tűnt fel, hogy nem vagyunk ott.

A megbeszélésen kiderült, hogy mindent megtettek. Többször megpróbálták felhívni a trénereket, akik természetesen ki voltak kapcsolva, azután a rendőrséget, a mentőket, a szüleink számát is kiderítették. (Szerencsére tudtak a dologról, így csak megjátszották az ijedtséget.) Egy kicsit lelkiismeret furdalásunk is volt, mert néhányan teljesen komolyan vették, akkor is, ha azért a többség sejtette, hogy ez is a játék része.

Sokáig tartott, ameddig mindenki megnyugodott, de végül mindenkinek nagyon hasznos tanulságokkal szolgált ez a feladat is. És még a kiállításokat is megcsinálták, különleges tárgyakat is hoztak, még egy olimpiai bajnok kajakját is kölcsönkérték.

Ez alatt az egy hét alatt felejthetetlen élményeket és új barátokat szereztem. A tréningen nemcsak azt tanulhattam meg, hogy hogyan tudok jobban segíteni, hanem talán kicsit jobb emberré is váltam. Ha ezt a sok emberi értéket tovább tudom adni a korosztályomba tartozó barátaimnak, ismerőseimnek, akkor ők is továbbadhatják a pozitív példát. „Róma sem egy nap alatt épült fel." Tartja a mondás, de az építkezést el kell kezdeni valahogy.

Sokkal könnyebb lenne a munkájuk a segítő szakmákban dolgozóknak, ha lenne velük olyan fiatal, aki ismeri a korosztályt, és az új módszereket, esetleg részt vett egy hasonló tréningen. A fiatalok számára hitelesebb, ha egy velük egy korú mutat példát. A téring óta én is sok mindet máshogy látok, úgy érzem, könnyebben tudok azóta segíteni a velem egykorúaknak.

Nagyon köszönöm ezt a nagyszerű esélyt, ez a hetet, amit eltölthettem ezek között az emberek között.

Petrovics Erika

Kortárs segítő