A 90-es évek közepe óta agyfiziológiai kutatásokból is tudjuk, hogy élmény és öröm nélkül nincs igazi tanulás, nincs valódi fejlődés.

„Az ember akkor igazán ember, amikor játszik" - mondja Schiller az esztétikai nevelésről írott leveleiben. A nagy magyar agykutatónak, a pécsi Grastyán Endrének ez kedvenc idézete volt. De azt szinte mindig hozzáfűzte - kísérletei alapján - hogy a játék: szabadsághoz kötött funkció.

(A művészetben és a tudományban olyan dolgokkal játszunk, amelyeket nem tudunk megoldani, és olyan megismerésekre bukkanunk, amelyekre nem is gondoltunk volna.)

A világra irányított gyermeki (és emberi) aktivitás játékban (mozgásos játékban) nyilatkozik meg legkorábban és elsősorban. - A magyar óvodai alapprogram ki is mondja, hogy az óvodás gyerek számára a legfejlesztőbb tevékenység a játék, méghozzá a szabad játék (nem a játékos fejlesztés vagy játékos tanulás).

Ha a gyerek nem tanul meg játszani (először a szó elemi, aztán művészi, tudományos értelmében), akkor az aktivitás levezető csatornái nem épülnek ki, az aktivitás duzzad, majd kirobban - formája az agresszió!

(A kutatások szerint a kreatív emberek agressziós szintje magasabb - csakhogy ezt az agressziót fel tudják dolgozni, nem agresszióban robbantják ki, és ez a feldolgozás már magában is örömforrás a számukra.)

Az életben való beválásban - a szociális beilleszkedésben - az érzelmek játsszák a főszerepet, az érzelmi intelligencia és az ebből fakadó empátiás képességek. Az érzelmi intelligencia pedig a család érzelmi biztonságában gyökerezik, majd a szabad játékban, mesehallgatásban, iskolás korban pedig a művészetekben és a szabály-és szerepjátékokban fejlődik... Az érzelmi biztonság hiánya, az érzelmi depriváció, az érzelmi nélkülözés teszi sodródóvá a gyerekeket a kamaszkor felé közeledve. Ez mindig kapcsolathiányt is jelent - és a valódi kapcsolatok hiányában megreked a személyiség fejlődése.

Ha az iskola és az iskolás gyerek környezete érzelmi élményeket ad a gyereknek, és örömteli kooperációba, együttműködésbe vezeti a versengés (a másik letaposása) helyett, akkor valóban fejleszti a gyereket, kibontakoztatja személyiségét, pályát épít aktivitásának; nem tananyagra tanítja meg, hanem arra, hogy hogyan „konstruálja meg saját tudását", hogyan oldja meg az életben valóban elébe kerülő feladatokat.

Az iskola ma még a sokféle - legalább nyolcféle - intelligenciából, legfeljebb kettőt ismer el és értékel: a szóbelit és a matematikait. Nem tud mit kezdeni a vizuális, térbeli intelligenciával, a testi, mozgásos intelligenciával, a zenei (ritmus és dallamérzékelésben is jelentkező) értelmességgel, és azzal sem, ha valaki az emberek közötti kapcsolatokban vagy az önismeretben vagy a dolgok gyakorlati megvalósításában rendelkezik különleges képességekkel. Így aztán a gyerekek egy része hamarosan kudarcosnak érzi magát, a készen kapott anyagot feleltetésben számon kérő iskolában, miközben érzi, hogy „ő nem hülye", ő nem olyan, amilyennek a jegyei mutatják - és mindez dacba, renitenciába kergetheti, szoríthatja a kamasz és ifjúkor felé közeledve (és még ez a jobbik eset; a rosszabb: ha depressziós lesz).

Minderről tud, és minderre megoldást kínál az élménypedagógia, ahogy ez könyvünk kitűnő gyűjteményében olvasható. És kitágul a pedagógiai horizont: gondoltunk-e valaha arra, hogy például a csoport számára hasznos személyiségeknek, legalább nyolcféle fajtája van, ezek mind különböznek egymástól, és mindnek vannak előnyös tulajdonságai és hibái? (A mai iskolában ezek közül egyet, legfeljebb kettőt ismerünk el, de nekik aztán a hibáikat nem látjuk.) Tudjuk-e, hogy sokféle magatartásforma lehetséges konfliktusok esetén? Tudjuk-e, hogy a titok és a kaland természetes összetevői az emberi szükségleteknek, a világhoz való viszonyulásban? Tudjuk-e, hogy mit tehetünk kritikus pillanatokban, hogy mi az, amit magunkról semmiképpen nem tudunk, s ami aztán sztereotípiák, előítéletek, kialakulásához vezethet? Tudjuk-e, mint pedagógusok, hogy mit lássunk a kiközösítés hátterében, és hogy milyen játékokkal oldhatunk ezeken a helyzeteken? Ismerjük-e a csapatépítés lépcsőfokait?

Mindebben - és még sok mindenben - lehet segítségünkre ez a kézikönyv (igazán persze legalább egy sajátélményű tréning után).

Én minden tanító-tanár kezébe adnám, még a módszerekben oly gazdag alternatív iskolákban is (a pedagógus-képzőkről nem is beszélve).

Jó munkát - és jó mulatást - mindenkinek, aki dolgozni kezd vele!

Budapest, 2008. július

Vekerdy Tamás